Gondolatok

A repülés önátadás. A zuhanás vállalásával kezdődik. És ahogy a madárnak szárnya van a szélhez, amivel az égnek adja magát, úgy neked pedig szíved van a szeretethez, mellyel az Égnek adhatod magad.

Jó repülést!

Miért szeretünk? Miért hordunk valakit a szívünkben és gondolataink között? Mondhatjuk: azért mert ő ilyen. Aztán, azért is, mert közben amolyan. S az érzés, ami a szeretett arcot felidézve feltámad, kulcsként fordul a szívünkben. Érzékeny pillanat, mint a napfény és az esőpermet szép egyidejűsége. De az okság ésszel bejárható világában a szeretet miértjét keresve mindig csupán a felszín nyugtalan rétegét érintheted. Buborék-hab az csupán a tenger hullámainak gerincén. A mélység lassú, támasztó áramlása viszont mást mond, ha odafigyelsz. Egyszerű és mégis legbölcsebb választ lelsz ott a nem-találás kereső igyekezetében. A szeretet valódi, igazi, tiszta szívű indokát, ami így szól: “Csak úgy…”

A határoltságunk, ez a külön-létként érzékelt állapotunk a magány csírája. Valahogy az ember a zsigereiben érzi és tudja azt is, hogy távozni is egyedül kell. Abban az áthaladásban nincsenek útitársak. Talán ezért olyan erős a vágyunk a társaságra, a kapcsolódásra, mert egyszerre feledteti ezt a terhet, ugyanakkor mégis arra emlékeztet, hogy a test falai közé szorult létezésből kibújva újra elnyugszunk majd a teljesség ölén. Az otthonban is ennek az Otthonnak a melegét érezzük, és a szeretteinkhez való közelségben pedig a határok nélküli összekapcsoltságot alkotjuk újra ennek a világnak a lehetőségei között. És az érintés, a tapintás talán a legegyenesebb nyelv elbeszélni ezt a szeretetet. 

Az érintés mozdulatai önálló és érthető szavak, mondatok. Érintések sorozatával egész beszélgetéseket lehet megejteni a szavaknál messze finomabb árnyalatokkal. Másról beszél a kézfogás, mást üzen a vállba veregetés, egy szeretett arc végigsimítása, vagy az ölelés pár másodpercbe sűrített regénnyi mondanivalója. A tapintás hullámokat vet az idegrostok kötegein és felidézi az elfeledett emléket a magzatvíz ölelő meleg ringásáról. Ezért nyugtat, ezért éltet, ezért gyógyít egy kedves mozdulat.

Ennek hiányában az ember fázni kezd. De ennek nincs köze a hőmérséklethez. Nem kap elég oxigént a belső tábortűz. Egyszerre éhes, hideg, sorvasztó élmény, ami egyre hihetőbbé teszi az illúziót, hogy az ember külön van a világtól. Ez a magány sötét fele.

A magány jótékony arcára inkább az egyedüllét szava illik. Az egyedüllét hasznos lelki tér, amiben időt és helyet adunk, hogy elrendeződjenek az élet eseményei okozta érzéseink és letisztuljanak a viszonyulásaink magunkhoz és másokhoz. Bárhol elérhető belső szoba, ahol a csend tanítja az élet legfontosabb tananyagát: az önismeretet. Ez is létszükséglet, aminek hiányában nem mi éljük az életünket, értve és éberen, hanem az élet él minket és vonszol végig az alakítatlan sorson.

Az érintés gesztus, amiből érzed a szeretteid által, hogy megtámaszt téged az élet, míg a belső csendben végzed az alkímia titkos műveletét. Amiben átégeted és beleolvasztod a lelkedbe a tapasztalataid élményeit, és megéled, ahogy az élet általad is megtámaszt másokat. Aztán, végül majd megtudod, ki is vagy mi mindannyian.

A sikátorok zugaiban csak az ég ad hírt a természetről, ahogy kitölti az ereszcsatornák derékszögeivel elkerített helyét. Mint egy sokszögű tetőablak, amin át a test-meleg nyárias este szürkülő kékje kémlelhető. Az idő pedig a feketerigók távoli visszhangjával hömpölyög végig ezeken az óvárosi macskaköves folyosókon. A könyvet letettem. A szürkület már elfedte a betűk erejét a szemem elől, amivel a fantázia világait rajzolom a fejemben. Ahogy a könyv beszédként folyó szavai elhallgattak és visszahúzódtak a lapok síkjaira, zene visszhangja kel fel bennem a mai délutánról és átfesti az estét.

Emberek beszélgetnek körülöttem. Minden asztal külön szólamként duruzsol. Halkan nyikorgó székek, és egy öngyújtó sercenése vegyül az odabentről kikúszó enyhe dallamokkal és pohárcsörgéssel. A szürkület csendje lassan megtelik a városi éjszaka életjeleivel. Te is szereted figyelni, hogyan érnek egymáshoz a napszakok? A kezdődő éjszaka narancsos lámpafényt szór az utcákra zöldesre festve a mélykék eget.

Szeretek figyelni, mintha csak környezeti tárgy lennék, a pillanat tanúja. Azé a pillanaté, ami általában megtörténik velem. De néha – mint most is – én vagyok, akit megtűr magán a pillanat. De ezt csak egyedül lehet végbevinni, a magány varázserejével. Mert végtére is, minden való valamire, még a ˝haszontalanságok˝ is, mert azok a szükségtelenség nézőpontja mögé bújt kincsek. Tudod, amikre egy másik alkalommal úgy gondolsz vissza hogy: “…bárcsak most lenne úgy, mint akkor…”

Annyi mindent el lehet képzelni. Azt is, amit igazából nem tapasztaltunk. A repülésre is emlékszel az álmaidból, s a végzetes zuhanás iszonyatára, ami az ébrenlétbe ránt. De amit még így sem éltünk meg, azt is el lehet gondolni és rá lehet venni az idegszálakat, hogy tapintsák, lássák, ízleljék az emléktelent. Egyvalamit azonban nem tudtam elképzelni sosem, és egyre inkább úgy hiszem, nem is lehet. Nem lehet, mert nincs ott sem a gondolatok között, sem más titkos szférában. A nem-létezés ez. A tudás és érzés hiánya arról, hogy “vagyok”. 

Tudom, hogy testemmel egyszer majd személyemet is levetem, és elillannak a gondolatok, tulajdonságok, emlékek és az a megannyi vonatkozás, amitől olyan biztosnak látszom. Elhagy minden apró tünemény, amiket összefog a nevem, mint zsinór a búzakévét. Füst az élet, ami úgy kavarog, hogy mindig új és új emberalakot és személyiséget formál. De túl lassan mozog az idő ahhoz, hogy erre ráláthassunk. 

A lélek, azt hiszem e füstnél is vékonyabb, és mégis egyedüli valóság. A lét feledhetetlenségével világít odabent. ‘Ehje ‘aser ‘ehje  – így szólt a hang a csipkebokorból. Nincs neve annak, ami abszolút, amiben minden név és forma, névtelenség és formátlanság úgy nyugszik együtt, mint sejtjeink magjában testünk terve. E tudás van benne minden tekintetben – az örök, szüntelen, cselekvéstelen, erőfeszítés mentes létezés. Sokat gondolkozom Istenről, és egyre foszlanak szét bennem róla a képek és gondolatok, a hiedelmeim. Nem ilyen, nem olyan, és képzeteim ellentéte sem igaz rá. Vallás nem mutatja meg, csak hírt ad róla. Képzelet nem fogja meg, csak nyújtózik utána. Titok, amit mindegyikünk őriz, de elmondani senki sem tudja. Egy szó csak, ami közel fér hozzá: van. Mégpedig itt és most.

A részletek mindig árulkodnak. Hírt adnak arról, akit alkotnak. Úgy hívjuk őket egyben: személyiség, egyéniség. Ott van a kézírásban, a hanghordozásban, a mozdulatokban. Ott van a tárgyakban is. Egy kulccsomó is némán őrzi a mozdulatot, amivel letették, vagy egy könyv, ahogy a polcon hever. Illékony összesség vagyunk, ami ilyen apróságokból áll, és ezeket az apróságokat a lelkünk sugara fogja össze. Ilyen ismertető jel zenészek esetében a hang. Egyedi, és világosan, leplezetlenül hallani, amikor már rátaláltak. Ez a hang nem is annyira szavakba önthető, de mégis hallható, és rögtön tudod csukott ajtón át, vagy falon keresztül is: “ez ő…” Ezt az egyedi hangot az elégedetlenség költi ki. Mert sokáig feszít belülről, hogy a hang, ami odabent szól, és a hang ami odakint rezdül a kezünk alól, nem egyezik. De az nem lehet, ebben nincs kompromisszum, és itt kényszerű a keresés. Aztán egyszercsak, a keresés kínzó hevében megszólal. Kint szól, ami eddig be volt zárva. Te, a hang.

A szép hang titka számomra ez: elrejteni az egyszerű valóságot, hogy végtére is csak egy kalapács csapódik a húrhoz. Ha sikerül, a hang éneklő bongással omlik ki a hangszerből, észrevétlenül születik. Egyszer csak lesz, mintha a tér teremtené.  Akkor a legszebb, ha éneknek hallatszik. Inak és izmok parányi mozdulatainak összhangja ez. Súly és idő érzékeny egyensúlya. Annyira finom, hogy csak emlékekből előhívott érzetek és szándék tudja életre hívni. A képzelőerő játéka ez a valósággal, mintha minden percben képes lennél a kezed és a billentyűk halmazállapotát megváltoztatni. Úgy érződik, mintha a hang anyag volna, és meg tudnád érinteni. 

Ez játék. Hangszerjáték. Szándék és engedés, nem pedig akarás dolga. Talán a zene természete maga is ilyen. Jön, ha engedik. A gyakorlás erről szól: felkészülni és végül készen állni erre az engedésre. Úgy képzelem, a zene némán együtt folyik az idővel, és kitölt és áthat minden teret. Most is. A zenemű pedig ablak erre a titkos folyamra. Ablak, ami közvetlenül a szívünkön is nyílik. A zene ezért tudja megkerülni és túlhatni a szavakat, mert út nélküli útja van a lélekhez. Egyben a hírnök és maga az üzenet.

Minden valamilyen ritmussal lüktet a világegyetemben, és a hang olykor megfesti ezt a ritmust. Az egész élet egy hatalmas, ciklikus véget-nem-érés. A nagy ritornell. Benned is ott van e ritmus és hang. Tapaszd füleidre a tenyereid, és meghallod. Mint a mély morajlás, vagy tompa tűzropogás, úgy súrolja ereid falát szíved lüktető ereje. Hang ez, amit megkereshetsz, és talán úgy találod, mindig is vonzott valami ehhez a hanghoz. Ezért hat rád jobban némely zene a többinél; alaphangjuk benned szól. A tested hangszer, amely önmagán játszik.

minden hóvirág
csak jó földben ével át
mint a szerelem

A teraszon ülünk, bátyám és én. Késő délután van, tavaszi meleg. Fiatalok még a színek. A fák kamasz-zöld leveleibe öltözik a finom szél, és a hangja olyan, mint mindig. A kezem Napillatú. Elfeledtem télen a tiszta, hideg vízillatban, hogy újra érezni fogom. Lombsusogás, madárének, rovarzümmögés és távoli kutyaugatás rendetlen polifóniája harmonikus zsongássá olvad, amint már nem akarom külön-külön figyelni őket. Nagyonis rend ez, csak nem ember-adta rend. Megmutatja magát, ha végre nem akarunk tenni, tudni és érteni mindent, mindig, mindenáron…

És közben sört iszunk. Ráérősen. Kenyérízű tőle a szó. Gyerekszemmel még édeset ígért a habja – megannyi ízhez érni kell. A gyerekkor édessége is megerjed, sorssá forr, de a felszabadultság ritka, finom bódulatában emlékeztet még a régi gondtalanságra. Együtt hallgatva osztozunk a csendben, és ez a ráérős, lusta párbeszéd magától hozza a pillanatot, amelyben elnyeri a helyét egy-egy szó. Könnyű és súlytalan ez a dünnyögés, ez a kimondatlanul szeretetteljes  szereptelenség.

A Nap lassan a dombokra száll. Méz-sárga, mint ősszel az öreg lomkoronák. Hajnalban újra a horizontra éneklik majd a madarak. Árnyékokban nyújtózik már az idő. Fülemüleszóval érkezik a fázós este, és az emlékek házába vonul ez a hálás, kerek délután.