A szavak szellemi tárgyak, felületek, alakok, amelyeken elfér egy jelentés. Egy szó eszköz szólni, elmondani valamit, célba juttatni egy jelentést és üzenetet. De a szavak magukról is beszélnek, ha kiragadod őket a láncolatból, ami mondattá, gondolattá fűzi őket. Történetük van önmagukról, és felfejtheted, hová visz, ha eredetük után kutatsz. Legalsó, legbelső rétegük pedig a hangalak, amit kimondasz. Mint egy fa ága, amire ráül a jelentés, akár egy madár. Amikor kimondod a szót, vele mozdul a jelentés is – értelmesnek hallod. Ha pedig folytonosan elkezded ismételni a szót, az a madár elrebben az ágról, és magad sem fogod tudni, mit is mondasz. Idegen hangok jönnek ki belőled. Évtizedek óta használt hangok, amik most jelentéstelenül töltik meg a teret. A szavak hangjait így borítja a jelentés, mint az érett szilvát a viaszos hamvasság. 

Vajon felismernéd a formákat, ha nem lennének rá szavaid? Talán a tárgyak a nevükkel nyerik el végső alakjukat és szerepüket, és a névadás a dolgok létezésbe hívásának utolsó mozzanata.

Ha kifelé tekintesz, a téged fenntartó természetet látod. Az éjjeli égen pedig a végtelen mélység óriás tömegű, súlytalan bolygói és csillagai járják szemed előtt a vonzás és taszítás élethozó táncát. Pontos helyed van mindezek között. Mindez a táplálékod, és a szomjad oltója, házad alapja, tested anyaga. Számodra ez a Világ.

Ha pedig magadra nézel, rájöhetsz: milliárdnyi lényt tartasz fenn. Testedbe ágyazottak, rajtad másznak, benned úsznak, belőled élnek, miattad működnek és sejtelmük sincs, hogy a körülöttük lévő felfoghatatlan, tápláló végtelen: él, gondol és érez. Számukra te vagy a Világ.

“Quod est inferius, est sicut quod est superius, et quod est superius est sicut quod est inferius ad perpetranda miracula rei unius” — Hermes Trismegistos – Tabula Smaragdina

I.
Erdő ege levélfüggöny - zöld homály.
Tenger-paplan nyújtózkodik - halk dagály.
Viharos éjben, völgy ölében villanás.
Folyók sodra egyetlen nagy dobbanás.

II.
Távoli rianás zaja zeng.
Hajnali lég kék köde leng.
Mennybolt fed mély tereket,
S onnan hív vén hegyeket.

Lassan átszivárog a valóságba a felismerés, hogy ez már nem a szokásos téli napok hosszú alvása lesz, amiben mindig elegáns macska-lustaságoddal önmagadba gömbölyödtél. Már nem hullámzik benned a lélegzet; az utolsóval halkan tovaszálltál Te magad is. Itt voltál, és átléptél a Mindenholba. Ellazultál, és a mi torkunk pedig most úgy összeszorult.

A Veled járó szeretetteli bosszúságok most eleven emlékekké alakulnak. A lakás leglehetetlenebb pontjain előkerülő szőrcsomóid, a lábtörlőn hagyott egerek, az éjszakai hangoskodásod, vagy hogy csak elvétve fekhettem úgy a kanapén, hogy ne váltam volna lélegző matraccá. És persze, ki nem állhattad, amikor zongoráztam. Még öregséged okozta süketséged alatt is vádlón néztél, ha odaültem játszani.

Most a csend jelez Téged. Meg a radiátor, ami mostmár egyszerűen csak fűt, nem lesz többé fekhely. Nem hallgatod többé a szót, mikor beszélgetünk. Csend lesz már akkor is, amikor sül a hal, vagy hús kerül az asztalra, és nem heversz már a nyári hőségben a konyhakövön hűtve magad.

Időnként olyan értve néztél. Mintha az élet használt volna arra, hogy a nézőpontodból fürkésszen minket. Már tudod, mi van mindezen túl. Ha tudnál beszélni, nevet adhatnál az ismeretlennek most, hogy a mindent-rejtő függöny mögé libbentél. S tanítasz minket szépen itt maradni, és emlékeztetsz rá, hogy a hiány a legintenzívebb jelenlét. 

Emlékszünk Rád, Bundás.

Ég Veled, Kis Mocsok!

Belemerülni a jelen pillanat megbújó apróságaiba az olyan érzés, mint kinyitni egy könyvet a papír illatáért. Vagy, mint fáradtan ágyba feküdni, és reménytelenül, szórakozva ellentartani egy kicsit, mikor már ölelve húz magába az álom. És mint csók közben érezni, ahogyan ránk szűkül s megolvad a szilárd valóság. Meg puha talpú cipővel kerek kavicsra gördülni, az is olyan. Mint törölközés előtt nézni, hogy a bőrödön merre választják útjukat a vízcseppek. Éhesen ízlelni az egyszerű étek gyönyörét, vagy mint kínzó szomjjal mohón kóstolni az első korty víz nem-ízét. Ahogyan az enyhe szél megsimítva a hajadat tovaterjed és szemhunyást hozó bizsergéssel hullámzik végig rajtad, mint a hullámkarikák a tó vízén. És mint csukott szemmel napba bámulni s a szemhéjad élénk világos-pirosában egy csillag melegét érezni, ami után kékes-zöld lesz a világ. Mint érezni az űrt a fecsegésben, vagy a mindent-megbeszélő hallgatásban időzni valaki közelében. És mint az első ébredés szerelmed mellett, mikor egymás testén érzitek álmotok melegét, ahogyan a valóságba lóg belőle a mámoros béke.

I. ?:
Saját teste a ruhája,
melyben ragyogva rejtőzik.
Máskor áttűnő párába öltözve
meztelen időzik.

Hangtalan szólítja a világot
s az színekkel válaszol.
Nagy kerékagy ő:
küllőin forognak roppant világok.

II. ?:
Derengő gyöngyház,
ha Hold fénye bújik belé.
Narancsos-rózsa,
mikor kúszik az alkony felé.

Olykor, akár magas világ
hegyek-völgyek égi mása,
ezer kupolájú palota,
mint égi lények légi sátra.

Ezer az alakja, millió a formája,
ő képzeleted alakjainak pára-vászna.
S bármi formát is öltsön:
tárgy, ember, állat,
Palást az rajta: szíved élő ábránd-világa.

III. ?:
Nyáron hangszere a szélnek.
Télen két világba futó erek csokra.
Tavasszal illatfüggöny magas bokra.
Ősszel alkony-színnel terít meg a télnek.

IV. ?:
Bensődet öleli, mint fészek a madarat,
s rácsa mögött éled a lélegzet.
Bánatodban sóhaj-torlasz,
vad örömben szív-ketrec.

A hideg télben fázva Te is felidézed néha, ahogy azokon a fülledt, forró leheletű nyáréjeken fekszel? Tárt tagokkal elterülve, hogy hozzád érjen a fénytelen levegő. Fekszel, ahogy vagy: öltözve az élethez és vetkőzve a halálhoz. Ezek az éjszakák nem a tél záruló sötétjét hordozzák, hanem a kiteljesedés forró hevének hullámait. Az év tetőpontjának estéin a fény tücskök hangján tobzódó sötét zsongássá változik, és feltartja a nyugodt álmot. Aztán végül lassan megtalál és rád hever a fáradtság s a végtelen lét mindent-tartó tenyerén nyugszol hajnalig. 

Este állok odakint, mélykék ég alatt,
mikor a horizontra zárul
a roppant terű csillag-kupola.
A szél a sűrű lombok levélpikkelyei alatt
hangját keresi - teste maga a mozgás.
Mozog a lomb, és fejem bőrén érzem 
ritmusának néma visszhangját.
Emléket szakít magának az éji lég:
fejről egy hajszál, fáról egy levél.
Áldozat a múló időnek.

Fent az esthajnalcsillag derengése,
áttetsző lég-függöny libbenése
tárja szemem elé táncát.
A sötétség burokként tágul,
nyúlik, mintha titkos fény puha tokja volna,
s milliárd szem nyiladozik rajta.

Ez a csend ideje, a visszafordulásé,
A kis tél, a hajnal-teremtő.
Ez az alvás ideje, mikor eljátsszuk a halált.
Az éj mint a Lét, a tágas meder - a Fény fészke.
A nappal mint az Élet - folyó, mely tengerbe tekereg.

S immár a horizont alá kúszik a reggel,
mint a hatalmas Élet első lüktetésének 
lassú sóhaj-dobbanása.
A csend tükréből egy rigó dallamot tör,
s a bizsergő szürkeségben színekről hírnököl.

Legédesebb teher volna,
ha fejed a vállamra hajtva 
néznéd ferdén a világot,
s hagynád e lejtőn
gondolataid ábráit
szívedbe gurulni
s csendesen égni,
akár egy finom füstölő.
Éreznénk nyugodt füstjét,
mint a béke illatát,
s mély örömmel tudnánk:
ez teljes, ez a miénk.

Tiéd lehet ez a lejtő,
s mindig lesz - ha akarod -
szíved parazsához elég tüzelő.

Van a szerelemben egy erős késztetés, hogy a tökéletesség fényébe öltöztessük azt, aki már a legkedvesebb számunkra. És ennek így kell lennie, és ez benne a szép. Mert olyan erők mozognak ekkor egy pár között, amelyek megolvasztják személyük kemény burkát, és lehetőséget kapnak, hogy összefonódjanak és beengedjék egymást az életükbe. Ez az első szerelem szerepe és ajándéka. 

De még nagyobb áldás a második szerelem, ami társsá teszi ezt a két, szerető embert. Itt nincs újdonság, de van meleg ismerősség. Felépül az évek alatt egy erős érzelmi otthon, ahová hazatérhetnek, bárhol is vannak. A hosszú évek élményei, az egymáshoz igazodás súrlódásai, a közösen megélt és leküzdött nehézségek és az együtt változás életszövetséggé emeli kettejük kötődését. 

Először abba szeretünk bele a másikban, ami új; a lehetőségbe, ami átsugárzik rajta, abba a megmagyarázhatatlan valamibe, ami sorsszerűen egyedül hozzá von minket. Az első szerelem jelmondata: “csak ő kell!” Ha pedig az élet az egymás melletti kitartás, türelem, és cselekvő bizalom gyümölcseként odaadja az ajándékát, eljön a második szerelem, és az ember a szívével érti: “senki más nem kell többé.”