Lassan átszivárog a valóságba a felismerés, hogy ez már nem a szokásos téli napok hosszú alvása lesz, amiben mindig elegáns macska-lustaságoddal önmagadba gömbölyödtél. Már nem hullámzik benned a lélegzet; az utolsóval halkan tovaszálltál Te magad is. Itt voltál, és átléptél a Mindenholba. Ellazultál, és a mi torkunk pedig most úgy összeszorult.

A Veled járó szeretetteli bosszúságok most eleven emlékekké alakulnak. A lakás leglehetetlenebb pontjain előkerülő szőrcsomóid, a lábtörlőn hagyott egerek, az éjszakai hangoskodásod, vagy hogy csak elvétve fekhettem úgy a kanapén, hogy ne váltam volna lélegző matraccá. És persze, ki nem állhattad, amikor zongoráztam. Még öregséged okozta süketséged alatt is vádlón néztél, ha odaültem játszani.

Most a csend jelez Téged. Meg a radiátor, ami mostmár egyszerűen csak fűt, nem lesz többé fekhely. Nem hallgatod többé a szót, mikor beszélgetünk. Csend lesz már akkor is, amikor sül a hal, vagy hús kerül az asztalra, és nem heversz már a nyári hőségben a konyhakövön hűtve magad.

Időnként olyan értve néztél. Mintha az élet használt volna arra, hogy a nézőpontodból fürkésszen minket. Már tudod, mi van mindezen túl. Ha tudnál beszélni, nevet adhatnál az ismeretlennek most, hogy a mindent-rejtő függöny mögé libbentél. S tanítasz minket szépen itt maradni, és emlékeztetsz rá, hogy a hiány a legintenzívebb jelenlét. 

Emlékszünk Rád, Bundás.

Ég Veled, Kis Mocsok!