Este állok odakint, mélykék ég alatt,
mikor a horizontra zárul
a roppant terű csillag-kupola.
A szél a sűrű lombok levélpikkelyei alatt
hangját keresi - teste maga a mozgás.
Mozog a lomb, és fejem bőrén érzem 
ritmusának néma visszhangját.
Emléket szakít magának az éji lég:
fejről egy hajszál, fáról egy levél.
Áldozat a múló időnek.

Fent az esthajnalcsillag derengése,
áttetsző lég-függöny libbenése
tárja szemem elé táncát.
A sötétség burokként tágul,
nyúlik, mintha titkos fény puha tokja volna,
s milliárd szem nyiladozik rajta.

Ez a csend ideje, a visszafordulásé,
A kis tél, a hajnal-teremtő.
Ez az alvás ideje, mikor eljátsszuk a halált.
Az éj mint a Lét, a tágas meder - a Fény fészke.
A nappal mint az Élet - folyó, mely tengerbe tekereg.

S immár a horizont alá kúszik a reggel,
mint a hatalmas Élet első lüktetésének 
lassú sóhaj-dobbanása.
A csend tükréből egy rigó dallamot tör,
s a bizsergő szürkeségben színekről hírnököl.