Van a szerelemben egy erős késztetés, hogy a tökéletesség fényébe öltöztessük azt, aki már a legkedvesebb számunkra. És ennek így kell lennie, és ez benne a szép. Mert olyan erők mozognak ekkor egy pár között, amelyek megolvasztják személyük kemény burkát, és lehetőséget kapnak, hogy összefonódjanak és beengedjék egymást az életükbe. Ez az első szerelem szerepe és ajándéka. 

De még nagyobb áldás a második szerelem, ami társsá teszi ezt a két, szerető embert. Itt nincs újdonság, de van meleg ismerősség. Felépül az évek alatt egy erős érzelmi otthon, ahová hazatérhetnek, bárhol is vannak. A hosszú évek élményei, az egymáshoz igazodás súrlódásai, a közösen megélt és leküzdött nehézségek és az együtt változás életszövetséggé emeli kettejük kötődését. 

Először abba szeretünk bele a másikban, ami új; a lehetőségbe, ami átsugárzik rajta, abba a megmagyarázhatatlan valamibe, ami sorsszerűen egyedül hozzá von minket. Az első szerelem jelmondata: “csak ő kell!” Ha pedig az élet az egymás melletti kitartás, türelem, és cselekvő bizalom gyümölcseként odaadja az ajándékát, eljön a második szerelem, és az ember a szívével érti: “senki más nem kell többé.”