A sikátorok zugaiban csak az ég ad hírt a természetről, ahogy kitölti az ereszcsatornák derékszögeivel elkerített helyét. Mint egy sokszögű tetőablak, amin át a test-meleg nyárias este szürkülő kékje kémlelhető. Az idő pedig a feketerigók távoli visszhangjával hömpölyög végig ezeken az óvárosi macskaköves folyosókon. A könyvet letettem. A szürkület már elfedte a betűk erejét a szemem elől, amivel a fantázia világait rajzolom a fejemben. Ahogy a könyv beszédként folyó szavai elhallgattak és visszahúzódtak a lapok síkjaira, zene visszhangja kel fel bennem a mai délutánról és átfesti az estét.

Emberek beszélgetnek körülöttem. Minden asztal külön szólamként duruzsol. Halkan nyikorgó székek, és egy öngyújtó sercenése vegyül az odabentről kikúszó enyhe dallamokkal és pohárcsörgéssel. A szürkület csendje lassan megtelik a városi éjszaka életjeleivel. Te is szereted figyelni, hogyan érnek egymáshoz a napszakok? A kezdődő éjszaka narancsos lámpafényt szór az utcákra zöldesre festve a mélykék eget.

Szeretek figyelni, mintha csak környezeti tárgy lennék, a pillanat tanúja. Azé a pillanaté, ami általában megtörténik velem. De néha – mint most is – én vagyok, akit megtűr magán a pillanat. De ezt csak egyedül lehet végbevinni, a magány varázserejével. Mert végtére is, minden való valamire, még a ˝haszontalanságok˝ is, mert azok a szükségtelenség nézőpontja mögé bújt kincsek. Tudod, amikre egy másik alkalommal úgy gondolsz vissza hogy: “…bárcsak most lenne úgy, mint akkor…”