Annyi mindent el lehet képzelni. Azt is, amit igazából nem tapasztaltunk. A repülésre is emlékszel az álmaidból, s a végzetes zuhanás iszonyatára, ami az ébrenlétbe ránt. De amit még így sem éltünk meg, azt is el lehet gondolni és rá lehet venni az idegszálakat, hogy tapintsák, lássák, ízleljék az emléktelent. Egyvalamit azonban nem tudtam elképzelni sosem, és egyre inkább úgy hiszem, nem is lehet. Nem lehet, mert nincs ott sem a gondolatok között, sem más titkos szférában. A nem-létezés ez. A tudás és érzés hiánya arról, hogy “vagyok”. 

Tudom, hogy testemmel egyszer majd személyemet is levetem, és elillannak a gondolatok, tulajdonságok, emlékek és az a megannyi vonatkozás, amitől olyan biztosnak látszom. Elhagy minden apró tünemény, amiket összefog a nevem, mint zsinór a búzakévét. Füst az élet, ami úgy kavarog, hogy mindig új és új emberalakot és személyiséget formál. De túl lassan mozog az idő ahhoz, hogy erre ráláthassunk. 

A lélek, azt hiszem e füstnél is vékonyabb, és mégis egyedüli valóság. A lét feledhetetlenségével világít odabent. ‘Ehje ‘aser ‘ehje  – így szólt a hang a csipkebokorból. Nincs neve annak, ami abszolút, amiben minden név és forma, névtelenség és formátlanság úgy nyugszik együtt, mint sejtjeink magjában testünk terve. E tudás van benne minden tekintetben – az örök, szüntelen, cselekvéstelen, erőfeszítés mentes létezés. Sokat gondolkozom Istenről, és egyre foszlanak szét bennem róla a képek és gondolatok, a hiedelmeim. Nem ilyen, nem olyan, és képzeteim ellentéte sem igaz rá. Vallás nem mutatja meg, csak hírt ad róla. Képzelet nem fogja meg, csak nyújtózik utána. Titok, amit mindegyikünk őriz, de elmondani senki sem tudja. Egy szó csak, ami közel fér hozzá: van. Mégpedig itt és most.