A részletek mindig árulkodnak. Hírt adnak arról, akit alkotnak. Úgy hívjuk őket egyben: személyiség, egyéniség. Ott van a kézírásban, a hanghordozásban, a mozdulatokban. Ott van a tárgyakban is. Egy kulccsomó is némán őrzi a mozdulatot, amivel letették, vagy egy könyv, ahogy a polcon hever. Illékony összesség vagyunk, ami ilyen apróságokból áll, és ezeket az apróságokat a lelkünk sugara fogja össze. Ilyen ismertető jel zenészek esetében a hang. Egyedi, és világosan, leplezetlenül hallani, amikor már rátaláltak. Ez a hang nem is annyira szavakba önthető, de mégis hallható, és rögtön tudod csukott ajtón át, vagy falon keresztül is: “ez ő…” Ezt az egyedi hangot az elégedetlenség költi ki. Mert sokáig feszít belülről, hogy a hang, ami odabent szól, és a hang ami odakint rezdül a kezünk alól, nem egyezik. De az nem lehet, ebben nincs kompromisszum, és itt kényszerű a keresés. Aztán egyszercsak, a keresés kínzó hevében megszólal. Kint szól, ami eddig be volt zárva. Te, a hang.

A szép hang titka számomra ez: elrejteni az egyszerű valóságot, hogy végtére is csak egy kalapács csapódik a húrhoz. Ha sikerül, a hang éneklő bongással omlik ki a hangszerből, észrevétlenül születik. Egyszer csak lesz, mintha a tér teremtené.  Akkor a legszebb, ha éneknek hallatszik. Inak és izmok parányi mozdulatainak összhangja ez. Súly és idő érzékeny egyensúlya. Annyira finom, hogy csak emlékekből előhívott érzetek és szándék tudja életre hívni. A képzelőerő játéka ez a valósággal, mintha minden percben képes lennél a kezed és a billentyűk halmazállapotát megváltoztatni. Úgy érződik, mintha a hang anyag volna, és meg tudnád érinteni. 

Ez játék. Hangszerjáték. Szándék és engedés, nem pedig akarás dolga. Talán a zene természete maga is ilyen. Jön, ha engedik. A gyakorlás erről szól: felkészülni és végül készen állni erre az engedésre. Úgy képzelem, a zene némán együtt folyik az idővel, és kitölt és áthat minden teret. Most is. A zenemű pedig ablak erre a titkos folyamra. Ablak, ami közvetlenül a szívünkön is nyílik. A zene ezért tudja megkerülni és túlhatni a szavakat, mert út nélküli útja van a lélekhez. Egyben a hírnök és maga az üzenet.

Minden valamilyen ritmussal lüktet a világegyetemben, és a hang olykor megfesti ezt a ritmust. Az egész élet egy hatalmas, ciklikus véget-nem-érés. A nagy ritornell. Benned is ott van e ritmus és hang. Tapaszd füleidre a tenyereid, és meghallod. Mint a mély morajlás, vagy tompa tűzropogás, úgy súrolja ereid falát szíved lüktető ereje. Hang ez, amit megkereshetsz, és talán úgy találod, mindig is vonzott valami ehhez a hanghoz. Ezért hat rád jobban némely zene a többinél; alaphangjuk benned szól. A tested hangszer, amely önmagán játszik.