A teraszon ülünk, bátyám és én. Késő délután van, tavaszi meleg. Fiatalok még a színek. A fák kamasz-zöld leveleibe öltözik a finom szél, és a hangja olyan, mint mindig. A kezem Napillatú. Elfeledtem télen a tiszta, hideg vízillatban, hogy újra érezni fogom. Lombsusogás, madárének, rovarzümmögés és távoli kutyaugatás rendetlen polifóniája harmonikus zsongássá olvad, amint már nem akarom külön-külön figyelni őket. Nagyonis rend ez, csak nem ember-adta rend. Megmutatja magát, ha végre nem akarunk tenni, tudni és érteni mindent, mindig, mindenáron…

És közben sört iszunk. Ráérősen. Kenyérízű tőle a szó. Gyerekszemmel még édeset ígért a habja – megannyi ízhez érni kell. A gyerekkor édessége is megerjed, sorssá forr, de a felszabadultság ritka, finom bódulatában emlékeztet még a régi gondtalanságra. Együtt hallgatva osztozunk a csendben, és ez a ráérős, lusta párbeszéd magától hozza a pillanatot, amelyben elnyeri a helyét egy-egy szó. Könnyű és súlytalan ez a dünnyögés, ez a kimondatlanul szeretetteljes  szereptelenség.

A Nap lassan a dombokra száll. Méz-sárga, mint ősszel az öreg lomkoronák. Hajnalban újra a horizontra éneklik majd a madarak. Árnyékokban nyújtózik már az idő. Fülemüleszóval érkezik a fázós este, és az emlékek házába vonul ez a hálás, kerek délután.